Melanie
15 éves voltam, amikor megismertem. Apa barátjaként mutatkozott be és igazán kedves volt. Akkoriban azt gondoltam, hogy csak velem, de tévedtem. Mikor 16 lettem, megtudtam, hogy ő 26. Ugyanazon a napon ünnepelhettünk, ami igazán boldoggá tett. A társaságában akartam lenni, megdobogtatta a szívemet. Akárhányszor megláttam, a gyomromban őrült módjára kezdtek repkedni a pillangók. Már-már azt hittem, hogy megbolondultak. Aztán jött a pofon. Barátnője lett. Azelőtt sok időt töltöttünk együtt. Az iskola után mindig kitaláltunk programokat. Hol ő, hol én. Rájöttem, hogy teljesen beleszerettem és a szívemet neki adtam anélkül, hogy ő tudott volna róla. De mindhiába. Rebeca belépett az életébe, nekem pedig távoznom kellett. Sokat sírtam és mivel nem volt igazi barátom, senki sem vigasztalt meg. Egyedül kellett kimásznom a saját magam alkotta gödörből. Ami megmentett, az a tanulás volt. Akárhányszor hazamentem, a füzeteim és könyveim társaságát élvezhettem. Nem is érdekelt más. Ez egészen addig tartott így, míg egyetemre nem mentem. Tanár akartam lenni, ez lett minden vágyam. Meg is tettem érte. Rengeteget tanultam és úgy éreztem, nem hiába. A szüleim büszkék voltak rám. Gondolatban még trófeát is adtak nekem. Az egyetem azonban nem volt abban a városban, ahol születtem és felnőttem. Az utam Brooklynba vezetett. Apa segített beköltözni a kollégiumba. Anya a munkája miatt nem tudott velünk tartani. Sírt is emiatt, de indulás előtt egy hónapra elegendő ölelést kaphattam tőle. Aztán beszálltunk az autóba és el is indultunk. Addig integettem anyának, amíg el nem tűnt a látóhatáromból. Aztán az utat bámultam és lehetőséget adtam a könnyeimnek, hogy szememből elinduljanak, és államon fejezzék be útjukat. Apám, szavaival igyekezett lelket önteni belém, de gondolataimba mélyedtem. Josh volt az, akire sokat gondoltam, miután elment. Sosem mondta, hogy merre ment azzal a nővel. Apámat sem kereste. Teljesen eltűnt az életünkből. A szüleim már el is felejthették. Talán fogalmuk sem lehetett róla, hogy az ő lányuk szerelmes volt belé.
- Emlékszel még rá? - kérdeztem apától, aki az utat figyelte. Tekintete határozott volt. Tudta, hogy mit hogyan és miként akar elérni. Makacsságát sikerült örökölnöm, amiért büszke is volt magára. Fekete hajában láthatóak voltak ősz hajszálai. Közeledett az ötvenhez és nem szégyellte, hogy az öregedés jelei látszódtak rajta. Fiatal korában sikerült izmokat fejlesztenie magára. Persze nem volt sosem az a nagydarab, de mindig is figyelt az alakjára. Tapadtak rá a nők, de őt csak az anyám érdekelte. 18 évesen találkozott anyámmal és más nőre rá sem nézett. Ám ha mégis, nem izgatta egyik sem. Kérdésemre felém fordult egy pillanatra, hisz az utat kellett figyelnie.
- Kire? - elgondolkodott, de nem jutott volna eszébe sosem, így kimondtam azt a nevet, ami felcsigázta testem motorját. "Josh" - Á... igen. - halvány mosoly jelent meg arcán. Nevető ráncai jól látszódtak. - Egy nő miatt lelépett és nem is jelentkezik. Kerestem párszor, de sehogy sem tudtam elérni. Mégis miféle barát az ilyen?
- Mindig is furcsálltam, hogy egy olyan pasi a barátod, aki a fiad is lehetne. - a mosoly továbbra is az arcán maradt.
- Az a pasi olyan volt nekem, mintha a fiam lett volna. Mindig segítettem neki, ha épp arra volt szüksége. A szülei elhagyták, de mégis talpon maradt. Nem volt könnyű gyerekkora, mégis tisztességes férfi lett belőle. Hány éves is lenne most?
- 30. - tíz év van köztünk. Mikor 17 lettem, már egyedül kellett ünnepelnem a születésnapunkat. Vagyis a szüleimmel, de azt a magányt sosem felejtettem el. - Te is tudod, hogy egy napon van a szülinapunk. - erre csak bólintott. A beszélgetésünk abba maradt. Nem nagyon tudtam már mit mondani. Látni akartam őt. Újra találkozni vele. Eltölteni egy újabb délutánt. De mindez a múlté már.
Natalie
14 évesen egy buta csitri voltam. A szőke hercegre vártam, aki a fehér lovon elvisz egy olyan jövőbe, ahol boldog lehetek. De ehelyett egy olyan élményben volt részem, mellyel egy életre mély sebet ejtettem magamon. Anyám korán elhunyt. Nem betegség vitte el, hanem egy baleset. Egy részeg neki ment az autójának, miközben hazafelé vezetett. Azonnal elvesztette az életét. Az apám alkoholba fojtotta a bánatát, így kerültem a nagymamámhoz. 70 évesen is csinos volt. Sosem hagyta el magát, még egy percre sem. Őszes haját sokszor befonva hordta és az öltözködése is egész különleges volt. Testhez simuló ruhákat viselt, de mégsem látszott semmije sem, amit rendes ember takargat. Ha gondjaim akadtak, segített. A lelkem darabjait is kész volt össze szedni, ha épp arra volt szükségem. Visszatérve a múltam sötét foltjára, odaadtam a szüzességem egy rohadéknak. De azóta beláttam, hogy én voltam a hülye. Hagytam magam tele beszélni. Frank csak a skalpokat gyűjtötte. Számára a nők csak a szexualitást jelentették, semmi többet. Akkor volt ő 30 éves. Talán ha beszéltem volna, börtönbe kerül és nem egy újabb nő lábai közé. De féltem és csendben maradtam. Azóta ez a legféltettebb titkom. Nem is szerettem rá emlékezni, még csak egy percre sem. Nem erőszak volt, hisz adtam magam, mégis úgy tekintek rá. Az eset óta egy kapcsolatom sem volt. Középiskolában egy fiú megmondta: egy ilyen ronda szemüveges lánynak sosem lesz senkije. Beláttam, igaza volt. A szüzességem elvesztése óta, egy pasi sem került az életembe. Ellenben számtalan könyvet elolvastam már. Rájöttem, a lapokban kerestem azt a szerelmet, amit sosem kaptam meg. Minden egyes férfi megdobogtatta a szívem, a legmélyebb bugyraimba hatoltak és én élveztem. De csak ennyit kaptam. Egy lány lettem, aki a könyvekbe szerelmes. Elfogadtam, hogy nekem nem lehet igazi szerelmem.
A kollégiumi szobám igazán tágas. Két ágy foglalt helyet, szemben egymással. Az ablak mellettit foglaltam el. Az ágyam bal oldalán egy kisebb szekrény volt. Rajta egy lámpa, ami régebbi lehetett, de működőképes. A könyveimet a kis szekrény alsó polcára raktam. Nem hoztam sokat, hisz a tanulás veszi majd el az időm javát. A szobában egyébként két nagyobb szekrény is helyet kapott. Egymás mellett voltak. Ajtókkal rendelkeztek, így ebből következtettem arra, hogy az egyik az enyém és a ruháim kapnak helyet benne. Elterveztem, hogy bepakolok majd, de nem éreztem kellő hangulatot hozzá, így egy könyvet kaptam kezembe, míg táskám az ágy bal oldalán pihent. Imádok olvasni, hisz megnyugtat. Elkalauzol egy másik világba, ahol némi könnyhullajtás után, megtalál a boldogság. Aztán vége szakad és vissza térek ebbe a világba. Ez a világ túl szürke, túl magányos nekem. Ezért bújom a lapok közé. Keresek egy olyan helyet, ahol valójában nem lehetek ott. De hozzászoktam már. Nem hiszem, hogy ez változni is fog. Akarom egyáltalán, hogy változzon? Aligha. Ha egy ember megszokik valamit, nehezen változtat. Pont ez volt rám jellemző. Nem tudtam változtatni és nem is akartam.
Váratlanul toppant be egy lány. Csak egy pillanatra figyeltem rá. Hozzám képest igazán szép volt. Barna haja lágyan omlott le vállaira, egészen hátának közepéig. Kék szemei csillogtak, a mosolya pedig még szebbé tette. Megállapításom után, újra olvasni kezdtem. Mikor hozzám szólt, ismét rápillantottam. Öltözködésére a divatos szót használnám. Ellenben én... Szemüveg, ami azért mégis jól nézett ki. A ruháim viszont. Nos, azokra mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy csábító. Ez a lány velem ellentétben, ragyogott. Mint egy gyémánt. A hangja pedig csilingelt, akár egy csengő.
- Szia! Melanie Woods vagyok! Kit tisztelhetek benned? - egyik keze felém nyúlt, amit viszonoztam, bár magam sem tudtam, miért.
- Natalie Fox. - akárhányszor kimondtam ezt a nevet, mindig az jutott eszembe, hogy pornósnak is elmehetnék. Mármint... Fox... Mindegy is.
- Örülök a találkozásnak! - rám villantotta fényes mosolyát. Ha pasi lennék, persze nem vagyok, akkor ráhajtanék. Mellesleg, nem vonzódom a nőkhöz.
- Én is! - válaszoltam és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni magamra. Hosszú lesz ez a pár év, de talán megáld a sors némi szerencsével. Ha mással nem is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
